A fotózással már nagyon fiatalon megismerkedtem, Édesapám Smena 8 gépével. Nagy izgalommal vártuk a kidolgozott képeket, hogy vajon hogy sikerültek? Volt közte sötét, nagyon világos, volt olyan is, amin csak az emberek lábai látszottak. A 36 kockás film kb 4 hónap alatt fogyott el, így igazi meglepetés volt a hazavitt képanyag. Engem már akkor megérintett a fotózás varázsa. Aztán középiskolás koromban már Zenit 12 XP géppel és házi fotólaborral dolgoztam. Sosem felejtem el azt az izgalommal teli várakozást, a hívó tálka előtt, vajon hogy sikerültek?

Nagyot változott azóta a világ! Ma már mindenki azonnal a hátsó kijelzőt nézi. Nem csak 36 kocka van, úgyhogy mindenki nyomja ha kell ha nem.

Körülbelül 8 éve gondoltam el, hogy jó lenne kitűnni az „instant fotósok” közül. Azóta sokat tanultam a fotózásról olyan emberektől akikre érdemes odafigyelni. Sokat változott azóta a látásmódom, talán én is sokat változtam. A fiatal kori 36 kockás érzés azonban továbbra is meg maradt, megfontoltan nyomom az expó gombot…

A Duna Fotóklubba lépésemmel felgyorsult a tanulási folyamat, ma már van bátorságom elküldeni a képeimet nemzetközi fotóversenyekre, hogy visszajelzést kapjak arról hogy jó úton járok-e?

A hívótál előtti várakozást ma felváltotta az eredményhirdetésre való várakozás, de ez így van jól. A fotózás számomra továbbra is egy izgalmas csoda. 

Örülnék, ha Édesapám is láthatná a képeimet.